Ma reggel nekiveselkedtem ismét, a nyár izgalma valahogy kibillentett a karantén alatti téli és tavaszi lendületből.
Teljes mértékben hobbifutó lennék, pár éve még ezt is elképzelhetetlennek gondoltam. Többször kipróbáltam és minden alkalommal megállapítottam, hogy ez nem nekem való, nem érzem jól magam benne, nincs sikerélményem, szóval inkább hagyjuk is az egészet.
Néha nem megy jól, időnként a tüdőm, a szívem vagy a lábam ordítja, hogy állj meg, ne tovább! Néha a gondolataim súgják azt, hogy minek csinálod, ha nem is élvezed annyira! És valóban nem mindig élvezem, sőt néha egyáltalán nem.
Vannak olyan esetek amikor félek is futás közben, főleg az erdőben; félek embertől, vaddisznótól, kutyától.
Ez az egyszerűnek tűnő sport, hobbi számomra új, sok erőfeszítéssel és néha félelemmel járó kihívás, minden alkalommal kifutok a komfortzónámból.
Akkor miért is próbálkozom, mi a célom a futással?
Számomra fontos a testi-lelki egyensúly, az egészséges életmód és az is, hogy jó formában legyek. A legjobban a szabadban érzem magam, a friss levegő, a természet formái, hangjai, és a nap melege feltöltenek, éltetnek. A futás is, mint minden új az életemben tanít, a folyamatos fejlődés pedig az a motor, ami hajt. Ez is az egyik oka annak, hogy újra és újra nekirugaszkodom, néha hosszabb néha rövidebb ciklusokban.
Ma reggel futás közben nem is tudnám megmondani, hogy ösztönösen vagy tudatosan, de megfigyeltem azt, hogyan tudom motiválni magam akkor is, amikor már nagyon nehéz és majdnem feladnám a kitűzött táv felénél. Számomra ilyenkor vajmi kevés a magasztos „egészséges és fitt leszek” célt ismételgetni.
Amikor még az erőm kitart, akkor a figyelmemet a jóra fordítom. Meglátom a csodát a dombos tájban, beszippantom a friss szeptemberi levegőt, érzékelem a falu és az erdő hangjait és örömmel állapítom meg, hogy izmaim képesek a munkára.
Ma reggel különösen jól ment a futás, sokáig tudtam élvezni a tájat és ez olyan erővel töltött fel, hogy az emelkedőkre is jutott bőven.
Aztán eljön az a pillanat is, amikor nagyon nehéz lesz minden, a légzés és a combok is fájnak. Általában az elnyújtott emelkedőkön fordul ez elő velem. Ilyenkor, ha az emelkedő tetejét célzom meg és az nagyon messzinek tűnik, akkor elvesztem a csatát és feladom. Ha csak magam elé tekintek és nem érzem a távot a célig, akkor valahol, az ismeretlenben feladom.
Ma észleltem milyen taktikát választok arra, hogy a legnehezebb percekben is legyen motivációm és folytassam. Kinézek egy pontot magam előtt, ami még befuthatónak látszik számomra, az lesz az új cél. Ez ma egy eperfa volt, aztán egy villanyoszlop. „Most csak addig fuss el, addig menni fog” mondom magamnak. Amint kitűztem a célt, már ismét közvetlen magam elé figyelek, és a mozgást, a következő lépést, a légzést érzékelem. Amikor elértem a kitűzött eperfát, akkor úgy érzem, hogy ugyanezt a taktikát a következő belátható célpontig is folytatni tudom. Most jöhet a villanyoszlop! Fokozatosan, a köztes célok kitűzésével és meghódításával hazafutok.
A magánéletben és üzleti életben is a siker és a kiteljesedés egyik meghatározó kulcsa, hogy küldetésünk legyen és a küldetést megtestesítő célok vezéreljék tetteinket.
Azonban átéltem magam is és láttam küldetést vagy magasztos célt megtorpanni a beteljesülés előtt.
Többször tapasztaltam nagyvállalati környezetben, hogy remek stratégiák születnek, amelyek jó része elvérzik a megvalósítás során. Ennek számos oka lehet, mint például az erőforrások, kommunikáció, tudás, készség vagy motiváció hiánya, esetleg a kezdeti kudarcok miatti feladás.
Egy megfelelően kitűzött SMART köztes cél, a nagy cél elérhetőbb részcélokra való osztása – egy jól pozicionált eperfa, vagy villanyoszlop – fenntarthatja a motivációt, gyors sikerélményt ad, biztosítva az erőt a folytatáshoz.
